Savak és lúgok mardosták eddig, ahol most tej és méz keveredik. Az empátia mindent legyőz, még a betegségeket is, et il bat la haine aussi.

Mindenestre örülök neki, bár a dolog azért még nem ennyire világos, hiszen ez csak egy érzés, és bármikor érezhetem másképpen, mint ahogy ez gyakran megtörténik velünk. Egyszer így érzünk, a következő másodperceben már úgy, ha még érzünk egyáltalán valamit.

Én érezni akarom. Érezni akarok. Csak az a kérdés, mit?

Azt akarom-e érezni, hogy két lény suhan el mellettem, két kéz a kézben, és elég tételt visznek hátukon, vagy pedig a másik két kéznek segítek, csak azért mert emberből van, és az rossz néha. Megbocsájthatok? De mit és kinek. Nem emlékszem más esetre, amikor ilyen nehezen ment volna, már maga a megválaszolandó kérdés megfogalmazása is. Érzelmi láp, nincs benne kapaszkodó. Nehéz belőle kimászni. Elkaptam az önérzetet, 36 fokos lázzal ég minden csontom. Nem tudom elképzelni, hogy mozog a szám. Azt se tudom elképzelni, hogy nem mozog a csípőm, ami viszont durva.

"Soha nem fogom tudni megbocsájtani." Ki hitte volna, hogy létezhet ilyen. Most se tudom, viszont tapasztalom a problémakört.  ¶ 6/23/2006 03:47:00 pm