Itthon művészt akarnak faragni belőlem. Ezek szerint már lemondtak rólam, amit nem is értek. Ez csak azért van, mert nem tudják, milyen jó passzban vagyok mostanság (mileszbelőledfiam szempontból), egyenesen felfele ível a karrierem...

Mindenesetre kaptam egy rakat, vagyis nem egy, hanem egyből két rakat olajfestéket, meg asztali állványt, olyan eszközöket, szereket és szetteket, hogy mindenki elhagyja a villát, ha letekerem az első kupakot. Pedig én csak annyit mondtam a tesómnak, hogy egyszer, ha megjön az étvágyam, majd én is akarok olajon sütni.

Mert egyelőre a ceruzával kell megküzdenem. A múltkor például egészen felidegesített egy tányér. Kicsi volt és egyszerű. Rájöttem, hogy fingom sincs, hogy néz ki egy tányér. De túltettem magam rajta, és inkább megpróbáltam meglesni. Fél óra múlva újult erővel, még nagyobb kedvvel vágtam neki a htalmas feladatnak.

Elképzelhető, hogy a gyors regenerálódáshoz annak is köze van, hogy fogyasztói ösztöneim által vezérelve vettem két akvarell ceruzát. Kb. 3 hete hallottam először róluk, és egyből, már látatlanban is a szívemhez nőttek. Sajnos még nem volt időm komolyabban kipróbálni mit is tudnak, úgyhogy nem lelelkendezem tovább (de értsétek meg, hogy pusztán a technika léte is mély hatást gyakorol rám).

Ha valaki megkérdezi, mi ez az új hülyeség, akkor ezt mondom.

Nem is új. Furcsamód élvezem és élveztem régen is a rajzolgatást. De közben rájöttem, sokkal inkább vak vagyok, mint amennyire a dioptriáim révén ezt megérdemelném. És ez nem csak arra vonatkozik, hogy le tudom-e rajzolni, vagy sem a dolgokat. Ez a vakság kifejezetten azzal kapcsolható össze, hogy meg se próbálom használni a szemeimet.

Járok-kelek, a körülöttem lévő dolgok pusztán objektumok, leképzem őket a mentális térben, adok nekik valamilyen ruhát, hogy odabenn felismerjem őket. És ennyi elég is, hogy például elkerüljem az ütközést a demszkáj-póznákkal. Soha nem tudnám megmondani, milyen ez a pózna. Csak annyit tudok róla, hogy zöld, valószínű a tetején gömbszerű a formája, kb. ilyen magas és ilyen széles.

Ennyi infó elég ahhoz, hogy felismerjem, amikor az utcán szembe találkozunk. És ahhoz is, hogy úgy navigáljam magam, hogy elkerüljem a kontaktot. Ha visszagondolok, milyen is volt ez a pózna, ez a szék, ez a szekrény (ez a lány), hát tudjátok, elég siralmas eredményre jutok. Csak azt tudom róla, hogy pózna volt (a lány, :hehe), semmi többet.

Jó, jó. Miért is kéne erről többet tudnom? Sohasem figyeltem meg egyik póznát se. Ami persze nem igaz, legfeljebb nem úgy figyeltem meg, érdeklődés vagy képesség híján.
Talán mindig is leszartam, milyen is egy pózna. Lehet, hogy jól tettem, de ez lényegtelen.

Mert mi van azokkal a dolgokkal, amiket nem szarok le? Tegyük fel, hogy létezik ilyesmi. Amelyeknek a formáját meg akarom ismerni...amikről többet szeretnék tudni, azon kívül, hogy léteznek? Ezek a dolgok nincsenek meg a fejemben. Sőt. Minden egyes kép totálisan pontatlan, és leginkább használhatatlan.

Fel kell tennem, hogy úgy nőttem fel, hogy csak azt tudom, hogy vannak dolgok. Tudom, hogy hol vannak, mert észlelem őket és fontosabb paramétereiket, így elkerülöm a nyilvánvaló problémákat, de valójában minden csak ügyesen felcímkézett doboz, amit találok, amikor bent keresek. Képileg minden hasonló dolog túlságosan hasonló, csak a PÓZNA, a SZÉK, a SZEKRÉNY és a LÁNY rasztergrafikus lenyomatával rendelkezem.(hál istennek a lányokból azért kicsit többre emlékszem, de olyan szép így a mondat, hogy nem hagyhattam ki a felsorolásból)

Jó, ha a Szekrényre gondolok, nagyjából 5-féle reprezentációm van, amihez különböző képi élmény társul. Most az, hogy ez a szám 3 vagy 10, lényegtelen. Mert tudok belőle csinálni 100-at, bármikor. A képzeletem mindenre jó, túl sok mindenre. Ha jobban megvizsgálom a reprezentációimat, sajnos mindegyikük a képzeletem szüleménye, valójában nem emlékszem semmire!

(természetesen csak a KÉP-ekről van most szó!)

A legtöbbször be kell látnom, hogy leginkább csak valamilyennek hittem, mintsem igazán(?) láttam volna a tárgyak jó részét, amikor megpróbálom felidézni őket. Tudás híján, az ember csak elképzeli azt, amiről nincsen megfelelő információja. A baj csak ott van, ha nem tudja, hogy így van. Nos, a lényeg annyi, hogy a jelenleginél többet akarok, mert úgy hiszem,
van mit, és akarhatom.

[Mostmár Teref, Gazsilove, is elolvassa ezt a bejegyzést, ha egyáltalán rákeresnek a nevükre]

És ez az a pont, ahol akkor tényleg el kell gondolkoznom, hogy akkor mit is akarok, és egyáltalán mi a bajom. Az igényt, ami pl. a tárgyak megfigyelésére motiválna, korábban nem észleltem magamban. Tehát itt kell kezdenem, mielőtt más utakat keresve a sűrűjébe vágnék.

Rémes hosszan tudok blog-bejegyzést írni. Háhá!
Az ideálok világa hulljon rátok, ha akadékoskodtok! Különben is, még a felét se, fele olyan mélyen se írtam le, mint ahogyan gondolom, de ilyen ez a szülinap.

:)  ¶ 1/15/2006 12:47:00 am