, hogy időben rá kell jönni. És időben vagyok. JEJEJEJEJEJEEEE!!!!

Szóval felfogtam, mit akart velem megértetni valaki az Andrássy úton nem is olyan régen, a szavak végre mondattá álltak össze, és az újabb ismeretek birtokában már kristálytisztán csillognak a vakító tények, és a kontextus sem holmi keszekusza vadmálnás. Be kell vallanom, igazad volt sokmindenben.

És most akkor hogyan tovább? Mit érek ezzel a belátással? Leginkább keserű boldogság fog el, ami rettenetes. Nem akarok könyvvé válni, és nem akarom a lehetőségét sem annak, hogy magamról olvassak nap, mint nap, ha felütöm valamelyiket egy megtépett oldalon. Pedig ez van, és ez az, ami egyszerre boldog megnyugvást okoz, hisz sokkal általánosabb és hatalmasabb dologról van itt szó, mint sem egyedül rólam, és ez az, amitől kiszenved a szívem: én is csak egy vagyok a tenger cseppjei közül...

Cavalcanti úr eszközkészletét kell tehát használnom, midőn a temetőben, a sírok közt a lovasok rámrontanak, és férfias játékkal gondolva kérdik, mi hasznom lesz abból, ha a magányomból mindenkit kizárva és az intellektus szemüvegét az orromon magasra húzva töprengek a lét és bensőm kérdésein? A csipkelődés hirtelen száll alá, de szavam nem vész el az ijedtségben:

- Urak, ti azt mondhattok nekem, amit akartok, hisz Itthon vagytok.

"És rátámaszkodott a kezével az egyik síremlékre, könnyedén nekilendült, s átvetette magát a másik oldalra, és kijutván közülük, útjára ment."

----------

Tegnap mellékutakon, nagy várakozással, végül sikeres kapcsolással. Érdekes, ha az emberenek teljesen másmilyen ismerősei is vannak, így olyan dolgokat csinálhat, olyan helyekre juthat el, ahová amúgy esélye se lenne. Csak egy kicsit korábban is haza lehetne érni, számbavéve a még elolvasandó lapok mennyiségét.

----------

Most pedig tanulástanulástanulás!!!
  ¶ 1/22/2005 02:15:00 pm